Az italok és különösen a pálinka kifejezetten férfias témának számítanak. Viszont, ha képben vagyunk ebben a témában, egy társalgás során akár meglepetést is okozhatunk szakértelmünkkel. Lássuk hát, hogy mit kell tudni a pálinkáról.

Kazdjük is az alapoknál.

Mitől pálinka a pálinka?

A leegyszerűsített hivatalos megfogalmazás szerint pálinkának csak meghatározott eljárással előállított termék nevezhető. Bővebben ez azt is jelenti, hogy pálinka készítéséhez kizárólag Magyarországon termett és termelt nemes és vadgyümölcs, szőlőtörköly és aszú szőlő törköly használható fel. Továbbá pálinkának csak az a törköly- és gyümölcspárlat nevezhető, amelyet Magyarországon cefréztek, pároltak, érleltek és palackoztak. Ugyancsak fontos kitétel, hogy a pálinka megnevezésének és előállításának szabályait kell alkalmazni az Európai Unión kívüli országokba exportált termékek esetében is.

Kisüsti pálinkának az a törköly- és gyümölcspálinka nevezhető, amelyet legfeljebb 1000 liter űrtartalmú, rézfelületet is tartalmazó lepárló berendezésben, legalább kétszeri szakaszos lepárlással állítottak elő.

Érlelt pálinkának az a törköly- és gyümölcspálinka nevezhető, amelyet legalább hat hónapig érleltek 1000 liternél kisebb, vagy legalább 12 hónapig érleltek 1000 literes vagy annál nagyobb térfogatú fahordóban.

Ó pálinkának az a törköly- és gyümölcspálinka nevezhető, amelyet legalább egy évig érleltek 1000 liternél kisebb, vagy legalább két évig érleltek 1000 literes vagy annál nagyobb térfogatú fahordóban.

Gyümölcságyon érlelt pálinkának vagy ágyaspálinkának az a gyümölcspálinka nevezhető, amelyet gyümölccsel együtt érleltek legalább három hónapig. A gyümölcságy lehet a párlat fajtájával azonos, illetve tartalmazhat többfajta gyümölcsöt. 100 liter pálinkához legalább tíz kilogramm érett, jó minőségű gyümölcsöt kell felhasználni. Az érlelő tartály bármely, élelmiszerek tárolására alkalmas anyagból készülhet.

Készítési módok

A pálinkakészítésnek négy jól elkülöníthető szakasza van. Az első lépést a gyümölcs kiválasztása jelenti. Csak megfelelő aromatartalmú gyümölcsből lehet jó pálinkát készíteni. Hogy milyen a megfelelő aromatartalom, arra a mesterek szerint csak rá kell érezni – és kóstolással erősíteni ezt a hitet, keresni a megfelelő aromát, amely a pálinka egyediségét és nagyszerűségét biztosítja.

Ha kiválasztották a gyümölcsöt, akkor következhet annak előkészítése. A csonthéjasokat (szilva, kajszi) kimagozzák, hogy magban lévő ciántartalom ne kerüljön a cefrébe. Amit kell (alma, körte, birs), az ledarálják, mert bármilyen is legyen a gyümölcs egy a lényeg, pépesíteni kell. A jó kajszibarack cefre erjesztés előtt úgy néz ki, mint a sárgabaracklekvár.

Ha eddig eljutottak, akkor következhet az erjesztés, de szigorúan cukor nélkül. Amit a cefréhez adni lehet, az adalékanyag, fajtaélesztő és sav, például citromsav. Néhány gyümölcs – például a birs – ugyanis nem erjed meg magától megfelelően. Az erjedés megindításához kellenek az adalékanyagok, amelyek elősegítik a gyümölcsben lévő cukor erjedését. Az cél ugyanis az, hogy ebből a cukorból keletkezzen minél több alkohol.

Minden erjesztés lelke az oxigénhiány. Rendkívül fontos, hogy a cefre levegőtől elzártan (anaerob) körülmények között erjedjen. Persze az erjedés közben termelődnek különböző gázok, amelyeket el kell távolítani a cefréből – ezt a feladatot a mai modern erjesztő tartályok egy kiegyenlítő szelep segítségével kitűnően megoldják. Fontos az erjesztési hőmérséklet is. A cefre szobahőmérséklet alatt 16-18 fokon szeret erjedni. A magasabb hőmérséklet káros, a nap pedig egyenesen megöli a pálinkát, akár csak a kevergetéssel a cefrébe vitt oxigén. Ha minden körülmény megfelelő, akkor 10-15 nap alatt végbemegy az erjedés. Amit, mivel közben a cefre pezseg, buborékol, hangos erjedésnek is neveznek. Ha annak vége főzhető a cefre. A leendő pálinka minőségét kilencven százalékban a cefre lepárlás előtti állapota határozza meg. A lepárlásnak csak annyi a lényege, hogy a gyümölcsből kinyerjék az aromákat az alkohollal együtt. Ehhez a főzőmesterek soha nem felejtik el hozzátenni, hogy rossz gyümölcsből nem lehet jó pálinkát készíteni és megfelelő minőségű gyümölcsből is csak nagy odafigyeléssel lehet jó pálinkát varázsolni.

Természetesen a lepárlás ennél bonyolultabb, folyamat, amelynek során az elegyet, cefrét desztillálják, miközben az alkohol, amely alacsonyabb hőmérsékleten forr, mint a víz lepárolódik. Az üstöt, miután beletöltötték a cefrét melegítik, a hevítés során bizonyos lepárlótípusoknál érdemes kevergeti a cefrét, nehogy leégjen. Bizonyos idő után elérik azt a hőmérsékletet, amelyen az alkohol már forr, de a víz még csak párolog, ez a 78°C. (Az alkohol forráspontjáról még a hivatalos adatok is megoszlanak, de általában 78 °C jelölnek meg. Ritkábban 79°C állapítják meg ezt a hőmérsékletet, de olvasni 76 és 78,5°C forráspontról is. Az igazán precíz meghatározások az etilalkohol, más néven etanol, forráspontjához tartják magukat, amely 78,4°C.)

Az elsőként távozó párlat alkoholtartalma magas, akár a 90 V/V%-os is lehet. Ahogy melegszik a cefre, egyre magasabb víz és egyre kisebb alkoholtartalmú elegy keletkezik. Régen addig főzték a pálinkát, amíg a kapott párlat el nem érte az 50 V/V%-ot. Ez viszont azt jelentette, hogy akkor e köztes végtermékbe belefőzték az úgynevezett savanyúvizet is. Ma ezt már nem párolják le, mert rontja a pálinka minőségét. Mivel az aromák nagy részét már a lepárlás elején kinyeri, a főzőmesterek magasabb alkoholtartalom mellett állítják le a főzést, majd desztillált vízzel visszahígítják a pálinkát. Ezért lehet a pálinkásüvegek címkéin olvasni, hogy a tartalom a pálinka mellett desztillált vizet is tartalmaz.

Alapvetően kétféle lepárlási mód van. A hagyományos a kisüsti. Ami nem csak attól kisüsti, hogy megszabott – jelenleg 1000 literben meghatározott – a lepárlóüst térfogata. Lényege abban van, hogy kétszer párolják le a cefrét. A második lepárlást finomításnak nevezik. Az első főzetet, amit alszesznek és bizonyos helyeken vodkának hívnak. Amíg első körben az alkohol, addig a második körben az ízek aromák kinyerése a cél. A finomítás során meg kell különböztetni elő-, közép- és utópárlatot. Hogy ezek határa hol van, azt mindig a főzőmester határozza meg. A tiszta pálinkát a középpárlat adja, de az előpárlatban is vannak aromák ezért nehéz eldönteni, hol kezdődik a középpárlat. Különösen azért, mert ha túl sok előpárlat kerül a pálinkába akkor az szúrós szagú lesz. A túl sok utópárlat pedig a rothadó gyümölcs szagát keveri a pálinkába. A legnagyobb gondot és egyben szakértelmet az elő- és középpárlat meghatározása, szétválasztása jelenti. Úgy kell dönteni, hogy a pálinkába elegendő íz és aroma kerüljön, de ne legyen kellemetlen illata.

A másik lepárlási mód, a „tornyos” lepárlás. Itt csak egyszer párolják le a cefrét, az alszesz finomítását pedig a toronyban lévő tányérok segítségével végzik. Minél több tányér van a toronyban annál intenzívebb a szűrés.

Létezik egy köztes módszer is, amikor a hagyományos kisüst fölött, mintegy erősítő feltétként megjelenik a torony.

Akármelyik módszert is választják, a lényeg a középpárlaton van, amelynek be kell állítani az alkoholtartalmát, amihez ízmentes, általában ioncserélt vizet használnak. Lényeges, hogy a víz semmilyen más ízt ne vigyen bele a pálinkába.

Az alkoholtartalom beállítását nem kötelező a lepárlás után beállítani. Azt később, a nemesítés során is be lehet állítani. Előfordul, hogy magas alkoholtartalommal tesznek el – főként fahordóba – érlelni pálinkát, mert az egészen más anyagokat old ki a fából, mint a víz. A nemesítés során lehet gyümölcsöt is tenni a pálinkába, így készül az ágyaspálinka. Ma jellemző, hogy a palackozás során is tesznek egy darab gyümölcsöt a pálinkához, amely ezáltal jobban eladhatóvá válik. Fontos, hogy a hozzáadott gyümölcsből plusz ízeket és cukrot old ki a pálinka, ami már nem erjed meg, csak édesebbé teszi az italt.

A fahordó érlelés során a fa is ad plusz ízeket a pálinkának, amely a fa szerkezetének köszönhetően levegőzik is az érlelés alatt. Ez a szellőzés „puhítja”, simábbá, jobban ihatóvá teszi a pálinkát. A pálinka különlegességét és egyediségét mutatja az is, hogy – szemben a whiskyvel és a konyakkal – nem áll jól minden pálinkának a fahordós érlelés, mert a fa kiolthatja a gyümölcs jellegét. Fémedényben viszont jobban összeérik a pálinka, amit az érlelés során érdemes kevergetni, hogy még harmonikusabbá váljon. Ha mindezzel végeztek, jöhet a palackozás.

A pálinka története

A pálinka társadalmunk legősibb itala, amit a világ minden táján fogyasztanak. Ezen italok összetevői tájanként, országonként igen különbözőek. Mindezt a változatosságot az időjárás és a természeti adottságok alakították ki.

A legízesebb pálinkafélék a Kárpát-medencében találhatók, ahol a gyümölcsből készült pálinkák zamata egyedülálló az egész világon. Nem olyan meglepő ez, ha belegondolunk, hogy a magyarországi Alföld klímája kifejezetten kedvez a gyümölcs, kiemelten a kajszibarack, a szilva, a cseresznye, az eper, a körte termesztésének.

Az első írásos adat a XIV. század elejéből való. Károly Róbert felesége életvizének „aqua vitae” volt a neve, amely valószínűleg borpárlat (brandy) lehetett, ez pedig a mai pálinka ősének tekinthető. A pálinka szó szlovák eredetű. A „tótpálinka” kifejezést használták Magyarországon az égetett szesz megnevezésére, ami még gabonapárlatot takart. Később a gyümölcspárlatot illették ezzel a névvel, a gabonaszesz crematura elnevezést kapott, így megkülönböztethetővé vált a gyümölcspárlat a gabonapárlattól. A pálinka, babinka változatban 1572-ben fordul elő Debrecenben.

A XVI. századig az égetett szesz gyógyszernek számított. A gyógyszer szerepet igazolja az európai terminológiában az aqua vitae (élet vize) és az aqua vini megnevezések, s ennek változatai a különböző nyelvterületeken.

A XV. században működő sernevelőházak és a pálinkafőzdék együtt működtek. Comenius Sárospatakon írt „Orbis sensualium pictus” című munkájában már bemutatja a pálinkafőzés eszközeit is. Maga a főzés földesúri előjog volt, a paraszti főzést ezért korlátozták. Tilalmak is megfogalmazódtak a pálinkafőzéssel kapcsolatban. Tiltották a kenyérgabona felhasználását főzés céljaira, és istentiszteletek idején is tilos volt a főzés. Az egyház felügyelete alatt mégis folyt főzés. A ciszterciek Heves megyében, 1715-ben működtettek serfőző házat (braxatóriumot) és pálinkafőző házat (domus crematoria). A szesztermeléssel együtt a zsidó bérlők és kereskedők szerepe is megnövekedett. A főzés védőszentje Szent Miklós volt. Ez idő tájt már tankönyvek, kiadványok jelentek meg a pálinkafőzésről.

Az 1799-től kialakult kisüzemek, szesz-, pálinka- és likőrgyárak termelése elvezetett a pálinkafőzés központi szabályozásához. 1836-ban a földesúri előjog gyakorlatát törvényerőre emelték, majd bevezették a pálinkaadót, s 1850-től a szesz állami monopólium lett. 1920-ban 260, 1970-ben 1 070, 1982-ben 815 főzde működött Magyarországon. Közben olyan intézkedések kapcsolódtak a főzéshez, mint a szesztilalom a Tanácsköztársaság idején, a feles főzés – a termés fele a gazdáé, fele az államé (1952-1970 között).

A zugpálinkafőzés a XVIII. században a paraszti serfőzők megszűnésekor alakult ki. A paraszti gazdálkodásra jellemző takarékosság és gazdaságosság ebben fontos szerepet játszott. A gazdák arra törekedtek, hogy ne vesszen kárba az elhullott gyümölcs, meg természetesen azt is szem előtt tartották, hogy otthon sokkal olcsóbban történt a kifőzés, mint a főzdében, ha az ital minősége nem is volt kifogástalan. Saját szükségletre, szomszédok, barátok, vendégek kínálására használták.

Napjainkban a kereskedelmi forgalomnak szánt zugfőzések az Alföldön szükségessé tették az ellenőrzés fokozását. Az ellenőrzéseket végző pénzügyőröket spenótbakter, muslicakergető névvel illeti a lakosság.

Eredetvédett pálinkák

Egyes földrajzi területek kiemelkedően alkalmasak bizonyos gyümölcsfajták termesztésére, ezeken a tájakon évszázadok óta kiváló minőségű pálinkát készítenek. Ha a feltételeknek megfelelnek, akkor a tájegység megkapja az eredetvédett termék megkülönböztető jelzőt, vagyis feltüntethető a terméken.

Jelenleg hat ilyen tájegységgel és gyümölcs fajtával rendelkezünk, ezek a következők: a Szatmári szilvapálinka, a Kecskeméti barackpálinka, a Szabolcsi almapálinka, a Békési szilvapálinka, a Gönczi barackpálinka és az Újfehértói meggypálinka.

Szatmári szilvapálinka: Évszázadok óta a Szatmár-Beregi táj kiemelkedő híressége, vendégköszöntő itala.

Aki ide látogat, legyen az fiatal vagy idős, nem mulaszthatja el ezt a terméket megkóstolni. Az a mondás is járja, hogy aki iszik belőle, minden kortyától egy évvel fiatalabb lesz.

Kecskeméti barackpálinka: A Kecskeméten és környékén termesztett kajszibarackból készített, a gyümölcs illatát, ízét és zamatát megőrző, világhírű pálinka. A vendéglátásban újszerűen digesztívumként (emésztést elősegítőként) is kínálják.

Békési szilvapálinka: A Körösök völgyében termett vörös szilvából, évszázados hagyományú kisüsti rendszerű pálinkafőzéssel készül. Aranyló színét és kiváló ízét a fahordós érlelésnek köszönheti.

Szabolcsi almapálinka: A hagyományos réz kisüstön történő lepárlás friss gyümölcsízű és illatú, kellemes aromájú almapálinkát eredményez. 

Gönczi barackpálinka: A gyümölcsfajta a Gönczi magyar kajszi és a termőtáj kiváló jellegéből születő, különleges illat- és zamatanyagban gazdag pálinka, amely különbözik más régiók barackpálinkáitól.

Újfehértói meggypálinka: Új taggal az Újfehértói meggypálinkával bővült az eredetvédett pálinkák köre. A Magyar Szabadalmi Hivatal 2007. május 7-i visszaható hatállyal lajstromozta a földrajzi árujelzők között az Újfehértói meggypálinkát.
Az „Újfehértói” eredetmegjelöléssel ellátott meggypálinka előállításához kizárólag az Újfehértói fürtös és a Debreceni bőtermő fajták használhatók.

Göcseji körtepálinka:  Az itt készülő körtepálinka sajátossága, hogy biztosítják az utóérést a gyümölcsnek, míg a többi pálinka esetében a friss gyümölcsöt rögtön feldolgozzák. A lepárlás és a finomítás kizárólag a kétutas, hagyományos magyar desztillációval – azaz a kisüstilepárlással – történhet.

Hogyan fogyasszuk a pálinkát?

A pálinka évszázadok óta a magyar táplálkozási kultúra, a mindennapi élet része. Ugyanolyan nemzeti sajátosságunk, mint a pirospaprika, vagy a tokaji aszú. A reggeli pálinkafogyasztás a paraszti élet elmaradhatatlan velejárója, a nehéz, zsíros reggeli megemésztésének segítője, nehéz munka idején a fáradtság ellenszere volt. A pálinka az ünnepek táján is (lakodalom, keresztelő, temetés) megtalálható volt az asztalon.

Napjainkban a pálinka ünnepi eseményekhez, családi összejövetelekhez kötődik.  Így fogyaszthatjuk étkezés előtt vagy után vagy, csak önmagában, de bizton állíthatjuk, hogy fogyasztójának mindenképpen élményt ad.  Ha mértékletesen – napi négy centiliternél nem többet – veszünk magunkhoz, akkor szervezetünkre jótékony hatással van.

Fiatalok körében végzett felmérések szerint ők azért fogyasztanak szívesen pálinkát, mert élvezeti értéke mellett fontosnak tartják magyar származását, és mert kis mennyiségben fogyasztása még egészséges is. Mivel a magyar pálinka iránt egyre nagyobb az érdeklődés, érdemes megismerkedni a pálinkafogyasztás kultúrájával.

A pálinka igazán sokoldalú ital, de a jó pálinkában félreérthetetlenül felismerjük annak a gyümölcsnek az aromáját, melyből készítették. Ha bármilyen más illatot, szagot érzünk, amely akár kellemetlen is lehet, az gyártási, előállítási hibát jelez. A jó pálinka elfogyasztása után – akkor is ha négy centiliternél többre sikeredett – az ember nem kel másnaposan, tiszta a feje, és gyomra.

A pálinkát még manapság is tévesen gyakran hűtve fogyasztják. Ám ha hűtjük, mélyhűtjük az italt, akkor az pontosan azt az élvezeti értékét veszíti el, amiért fogyasztjuk: a gyümölcsösséget, és az illatát. A pálinkát legjobb 18-20 °C-n felszolgálni, hogy a gyümölcs kellemes ízét teljes mértékben élvezhessük.

A teljes íz, és aroma, amely a pálinka minden cseppjében megtalálható, csak akkor élvezhető igazán, ha a megfelelő formájú pohárból fogyasztjuk. Ez az úgynevezett tulipánforma, amely alul öblös, felül összeszűkül. Ez azért fontos, mert az alsó, öblös részben található nagyfelületű párlat illatanyagait a felső rész összeszűkítve az orrhoz vezeti. Így elég, ha egy kicsit megdöntjük a poharat, és mozgatjuk, hintáztatjuk az italt – és máris érezzük, élvezzük illatát.

A pálinkát nem szabad csak úgy egy „szuszra”, egyetlen hörpintésre meginni. Azt csak lassan kortyolgatva, ízlelgetve szabad fogyasztani. Csak így élvezhető igazán a minősége. Ha a pálinka hibátlan minőségű, akkor néhány perccel a fogyasztása után is érezhetjük, hogy milyen kellemes illatok szabadulnak fel az üres pohárból. Ilyenkor találkozhatunk a gyümölcs legkarakteresebb alkotóelemeivel, amelyek sokat érnek, és fontos minőség meghatározó tényezőként is szerepelnek.

Nyugodtan elmondhatjuk, hogy a pálinkakészítés egy külön tudomány, két egyforma főzet nem létezik. Minden gyümölcsfajta más, és minden pálinkafőző mester más pálinkát készít. Felfedezni, összehasonlítani, megkóstolni a pálinkafajtákat ugyanolyan élvezetes lehet, mint a legjobb borok kóstolgatása.

Bővebben a Szeszipari Szövetség honlapján.

Ez is érdekelhet:

Az Új Művészet a magyar képzőművészeti szcéna meghatározó folyóirata

Holmes Place Budapest: Egy ikonikus fitneszklub története és bezárásának okai